...készülődés.. sül a kakaós csiga a kalács, csomagolom a srácokat, szalma vagyok a hétvégén, tehát túra! Nagyon fogy az idő, „szerencsére” Dominak balesethez kell mennie forgatni, kaptam még egy órát. Így minden elkészül. Még a vásárlás is. Előkerül a palacsintázós bringaszerelős klubnap maradék bora, söre, szatyorban a csiga, meg a töménytelen melegholmi a hátizsákban, hisz bivakolni indulunk Szokolya fölé. Szombaton visszatérve Szokolyára, Királyréten át Nagy Hideg hegyet érintve felmásszunk a Csóványosra, ahol a geodéziai mérőpont szolgál majd szállásul. Vasárnap vissza Királyréten át Szokolyára, ahol az autókat hagyjuk.
Telefon, megyek a sarki benzinkútra, Domi és Kistigris már várnak. Üdvözlések, csomagok rendezgetése - hová fog beférni Vitti - dilemma megoldása után indulás... Csak most esik le a tantusz, Kistigrissel még sosem találkoztam, úgy üdvözöltük egymást, mintha ezer éve ismerősök lennénk. Ezt már kezdem megszokni. Mióta veletek, Kalandorokkal járom a hegyet, mintha egy régi életem szereplőivel találkoznék újra. Csupa egykor elfeledett kapcsolat éled újjá...
Azon már nem is csodálkozom, hogy Vittivel is van miről társalogni, nem kell témát keressünk órákon át. Mielőtt befutott volna, egy hajléktalan jött a Ladához kéregetni. Adtam egy csigát, már kakaóst, a készletből, a többi megvárja a szokolyai csapatot. – Ez még meleg, mondja az ember, és olyan a tekintete, mint az olvadó csoki a sütiben. Milyen kevés elég a boldogsághoz..
Átmegyek gps-be és kinavigálom kis csapatunkat a városból. Aztán Vácnál kipróbáljuk a gondolatátviteles formáját is az irányításnak.. én csak gondolom, itt kell lehajtani, Domi lehajt..
Szokolya – vasútállomás: Fidi, Morsi, és Somigabi már várnak, vagy egy órája. Őket is kárpótolja a csiga, ami még mindig meleg, elég jól tartotta magát. Viszont ettől kezdve rohamosan fogy.Átöltözés, indulás, az esőbeállóhoz, ahol majd éjszakázunk.. körülöttünk állatok neszeznek, az északai erdő mindig mesebeli varázslat, ez így van most is. A fantáziánk szab csak határokat, azzal pedig mindannyian rendesen elvagyunk látva.
Fantasztikus kilátás kárpótol a kaptatón elveszített tüdőmért. Persze van olyan is aki nevetve fut a hegyre fel. Vacsi, és a kérdés a feltámadó szélben hol is aludjunk? Az esőbeálló csuda klassz és formatervezett, de a szépség oltárán a praktikum fekszik áldozatként kiterítve. Minden oldalról bever az eső és befúj a szél. Szerencsére a meredély Dunával ellentétes oldala szélárnyékos. 
Kistigris, Somigabi, Domi és én megágyazunk az avarban. Az eső nem kedvez, néhány óra múlva bekerget mégis a beálló alá, ahol két sátorban alszanak a többiek illetve aludtak eddig. Hajnalban ébresztő és indulás vissza a reggel érkezőkért Szokolyára. Út közben láthatjuk, kik is neszeztek a fejünk körül éjjel: őzek, szarvasok. A rókákat, csak sejteni lehetett, nappal nem kerülnek a szemünk elé.
Befut a vonattal Andika, és megérkezik Gál Tomi is. Számomra ekkor derül ki, hogy Fidinek szülinapja van. Reggeli a vasútállomás mellett. Cseppet néznek csak ufónak az utasok a vonatról. Zsákokon, földön, padon ülve eszegetünk, az állomásépület oldalában kis gázfőzőn forr a víz a kávénak.
Indulás, irány Királyrét. Néhol erősen gyötör a gondolat ki az öreg ördög hajtott, hogy hátamon a kétnapi holmival túrázni induljak. Fidi van csak mögöttem, azzal a határozott feladattal, hogy legyen, aki összegyűjti a természetes lemorzsolódást, vagyis engem. Nagyon jól esik a gondoskodás. Egyre ritkábban akarom kiköpni a tüdőm, és már gyakran nézek szét, fel tudom emelni a tekintetem.
Királyrét – büfé: tejeskávé, pogácsa, csoki, útravalónak is. Indulunk tovább Nagy Hideg hegy iránt, mikor megérkezik az eső. Csendesen, de kitartóan. Talán segített a retrosláger - Szép nyári nap, foltos farmerek az út mentén, mert hamarost abbamarad a szemerkélés. Rengeteg kép készül, mindig meglátunk valamit. Így lesz a gyökértorzóból manóvár – tündérekkel, koboldokkal, ezért kell Gál Tominak fáraugrani és (majdnem) mindenkinek kipróbálni, át tud-e egyensúlyozni egy sorompón. De legalább egy kézenátfordulást. 
Rengeteg az energiánk, és a patakokkal szabdalt erdő egyre csak elvarázsol. Egymást gerjesztik az ötletek, a gondolatok még a csendben is varázslat van.
Aztán az út a lassú emelkedésből átvált. Erősen lemaradva haladok. Gyanús, hogy nem hallom mögöttem Fidi lépteit. Nem állok meg hátranézni. Megyek ahogy eddig, apró lépésekkel. És akkor az agyam, mintha programot váltottak volna benne, elkezd mantrázni. 
„Lépésről lépésre ugyan így fogod megoldani a hétköznapokon elédálló feladatokat.” Olyan erővel szakad rám az érzés, ha itt ezt meg tudom tenni, bármit képes vagyok megoldani, hogy sírva fakadok. Még jó, hogy nem látja senki, tuti azt gondolná, megkattantam.... és valóban. Csak ez, valami egészen fantasztikus őrület.
Beérem a csapat elejét, persze, hiszen megálltak. Fidi is befut, fájlalja a sarkát. Elhatározás születik, ő nem jön fel a túristaházig, egyenest Csóványos felé veszi az irányt. Domi kérdőn néz, megyek-e Fidivel, vagy maradok a csapattal? Az előbbiek után.. akarom az érzést, hogy meg tudom csinálni, perszehogy!!! Ezt az elkövetkező alig egy kilóméteren néhányszor megbánom, bár mire felérek már csak az eufória marad. Meg a szél, ami egyre erősödik. 
A babgulyás és a barnasör azonnal vérré válik bennem, és nem csak bennem. Mindenki elégedett arccal kanalaz és kortyolgat, ki ezt, ki sztrapacskát. Kerül Fidinek madárlátta palacsinta kárpótlásul és emlék- rajz az almanachba. És váltjuk a világot töretlen lelkesedéssel: kék szeműek genetikai kialakulásától, a jegesmedve tulképp barnamedve kis fóliaburkolattal gondolatán át a Playboyból tanultakig. Kiderül Vitti a Vajdaságból való, ahonnan az én nagyszüleim is. És Domi nagyon büszke ránk, mert még a WC-n is minket hallgathatott. Szóval fokozódik a hangulat.
Minden jónak vége van egyszer: indulni kell. Mindjárt az első km-en veszítünk jó sok szintet, ami előrevetíti, mi vár még 938 m-ig. És megint érkezik kárpótlás. 
Ahogy haladunk fölfelé, egyre több a hóvirág. A hegytető környékén már szinte mezőket alkot. Fantasztikus látvány. A sziklák egyre kopaszabbak, egyre messzebb látok el. Rossz hírek Fiditől a toronyról. Inkább a szabad ég alatt aludjunk, mert nagy a kosz odabent. Végre a fák között feltűnik a cél. És akkor Morsi és Somigabi külön útra indul a Katalin sziklához, Gál Tomi is velük tart, neki külön listája van geoládákról, egyet meg is talált közülük. Én csak pihegek és koncentrálok az utolsó méterekre. Kistigris vár be az utolsó fordulónál: - Az eleje nagyon elhúzott, mondja.
Megérkeztem! Végre fenn a Csóványoson, 1000 m szint lebírkózása után! Mennyei érzés! Viszont rettentően büdös! A torony.. hát itt hogy fogunk aludni?? Aki mer szétnéz a kilátóból. Aztán alvóhelyet keresünk, találunk is csodapuha fenyvesavaron, lábújhegyen a tömérdek hóvirág között.
És akkor.. elkezd esni a hó.. újratervezés.. Sütögetés és bandázás a földszinten, alvás a használhatóbb magsságokban.
Fagyűjtés, tűzrakás, bevackolunk a torony legaljába. Egy pad ad szélárnyékot a tűznek, mert ajtó az nincs, azt újrahasznosította már valaki. Egyre hidegebb van, a hó rendíthetetlenül hullik, szemgyilkos a tűz füstje. Már annak, aki a füstmérgezést megússza. Bár felváltva rohanunk ki frisslevegőt szívni, a hangulat igen emelkedett.
Sül a kolbász a szalonna, még pirítóst is kapok, iszogatunk énekelünk: Ég a város, ég a ház is.. Fidinek a szülinapjára is.
Vitti áll fel és énekel Erdélyből való népdalt, köszöntőt. A hangja betölti a tornyot és megkoronázza a napot. Feledve minden nyűg és a szállás nívója feletti bosszankodás. Angyal száll közénk, szólni sem tudunk. Mesét is olvas nekünk Vitti, amolyan példabeszéd félét, emberi tartásról hitről bizalomról és a mindent megjavítani képes szeretetről. Már nem tudom mikor érkezett magányos vándor közénk, Pali, Szegedről talán. A fáradtság felülkerekdett a hangulaton, megkezdődött a szálláshelyek elfoglalása. Sátor került a legfelső szintre – Morsi, Somigabi, Vitti, aztán lefelé Domi, Kistigrissel és Andikával, Pali egymaga, két üres, használhatatlanul mocsok szint után a földön, Fidi, Gál Tomi és én.
Előzékeny férfitársaim a földön én a „padon”. Amint reggel kiderült a hideg még közelebb hozott egymáshoz minden szinten, mindannyiónkat. Mindenki bújt ahogy és ahová tudott. És Pali fantasztikus horkoló basszus futamait a sikkantásaim és nyekkenéseim törték meg csupán mikor nem sikerült a padon maradnom, Tomival egyszerre, és szegény Fidi zizegése az izofóliával. Aztán csak reggel lett. A hóvirágok már avar helyett hóban álltak, ha nem is térdig. A Tomi rakta tűz körül melengettük elfagyott tagjainkat, hamar pakoltunk és indultunk reggeliző helyet keresni. Találtunk is napsütötte irtást.
Nagyon gyorsan haladtunk visszafelé 11-kor már Királyréten voltunk újra.. Megint asztal körül a társaság. A téma mindig visszakanyarodik oda, hogyan lehetne minden nap ilyen? Ilyen közel a temészethez, egymáshoz, hogy még a gondolataink is összeérnek. Az egymásba fonódó ötletek létráján igyekszik a hangulat már megint a tetőfokára. Az este hangulata még kitart, és ha nem, felidézzük, a faszéntüzelésű mobiltöltőt, a suttyomban a mellékvágányon telefont töltő masinisztát, az éjszaka hangjait és az értetlenséget: meg kellett volna fagynunk, de legalább fejenként egy rendes tüdőgyulladás minimum kijárna.
Fidi búcsúzik, fáradt és van busza egyenest haza. Mi nem akarunk ilyen gyorsan az autókhoz jutni.. Menjünk még húzzuk az időt, nyújtsuk a varázst, amennyire csak lehet. Aztán egy emelkedő felébreszt, már morognék, amikor... nem teszem. A minden úgy van jól, ahogyan történik megnyugvása száll meg és rögtön akad beszélgetőtárs, Vitti, Morsi és Kistigris. Feltérképezünk egy lehetséges szálláshelyet, kintalvósat, hétcsillagost (ez is esti felfedezés: a Göncöl hét csillaga fémjelzi a szállást), átmászunk a szögesdrót kerítésen, nadrágféken csúszunk vízmosásba (víz az nem volt benne).
Nagyon félek (rossz bokából nekem kettő is van), nem látom hova lépek az avartól. Gördülnek ki a lábamalól a kövek, érkezik a királylány: nyekkenés, nyikkanás. Tomi segítség helyett varázsmondatot küldött hátra: Gondold azt, hogy stabil ahová lépsz.. és ha nem.. van lehetőséged korrigálni. Egy hang nélkül mentem végig a további szakaszon egyszer huppantam fenékre.Szokolyára érkeztünk után megettünk minden maradékot. Tomi az utasok nagy ámulata közepette konzervet melegített az állomáson, megterítve egy kivágott fa törzsén. Lehetséges Szokolyán mint az ufóinvázió napjait vezetik be ezt a hétvégét a kalendáriuma.
Amikor büdösen, koszosan, holtfáradtan hazaértem, éreztem, még sosem volt kézzelfoghatóbb számomra, hogy naaaagyon jó bolondnak lenni! Éljen április elseje!
Szöveg: Melinda
fotó: Somlai Gábor, Balázs Tibor, Domi
