Az ilyen kétnapos túrákra az ember mindig nehezen veszi rá magát, különösen, amikor hajnali 4-kor csörög az ébresztőóra. De kelni kell, mert a tudat, hogy szép 2 nap elé nézünk, kellő lökést ad a menéshez.
Kisebb gigszer után (ma hajnalban betegedett le az egyik sofőr) némi késéssel indul a csapat, de nincs az a probléma, amit ne tudnánk orvosolni. Kivéve a vakító hajnali napsugarakat, amiket Eger előtt pont szembe kapunk miután kelet felé tartunk, de a Szilváskő utáni kanyarokban már inkább az utat szegélyező sziklaalakzatokban gyönyörködünk.
Mályinkán hamar megtaláljuk a többieket, pedig nem lett fixálva a találkahely. A helyi vendéglátó ipari egységben ülnek, hol máshol és az életet adó kávéjukat szürcsölik a reggeli elfogyasztása mellett. Miután ezen a szertartáson mindenki túlesett, felszerelés igazítás, kamásli, túrabot és irány a Bükk.
De csak a következő kocsmáig jutunk az első lendülettel, de csak, mert ott van az OKT pecsétje. Lehet, hogy ez a kis kitérő zavarta meg túravezetőnk amúgy tiszta és céltudatos gondolatait, amiért is már jó pár kilométer után furcsán nézte a térképet, hogy hogy kerül ide sárga jelzés, ez nem volt benne a tervben! Hát igen! Tipikus esete annak, hogy a túravezető soha nem téved el, maximum módosítja az útvonalat. Így most mi is ezt tettük. Bár lehet, ez a sors keze volt, kíméletből, de ennek okára csak vasárnap este jöttünk rá. Beszámoló végén még visszatérünk e kényes momentumra.
Szóval némi irányváltás után csak elértük az Ámor-forrást, mely fölött valahol köztudottan ott rejtezik az Odvaskői-barlangszállás. Miután felkapaszkodtunk a meredek hegyoldalon, egyesek kidőltek, mások csak zsákjuktól megszabadulva indultak lefelé az ösvényen a barlangig, s ez volt az a tényező, amiért hamarosan aztán kettévált a csapat. Ismét puhányok és kemények táborra szakadtunk, de a segéd- és az elsődleges túravezető egyetértésével haladt mindkét csapat tovább, csak egyikük a gerincen, másik fele a völgyben.
Ám a közös találkozópont többszöri módosítás után sem jött össze, de végül is így is mindenki szép helyeken járt (…Jókai pihenő…) Mi még a Tátra havas csúcsait is láttuk! Este a szálláson lett eggyé a csapat újra, sőt még Cseta és Effy is benézett hozzánk egy másik túráról épp hazafelé tartva, s megosztottuk így sokrétűbbé vált élményeinket. Egy kicsit fáradt volt a csapat, így sajnos a várva várt szauna is elmaradt (pedig igen vonzó ajánlatnak tűnt a Szentléleki Turistapark lehetőségei közül) helyette viszont veszett kártyapartival ütötték az időt, akik még ülőképesek voltak és odafértek az asztalhoz, a többiek pedig vagy kibiceltek vagy szórakoztatták egymást vagy próbáltak volna már korán aludni, hogy a horkolósok rázendítése előtt tudjanak hunyni egy keveset.
Hát, ez nem jött össze! Az utolsó pár hangoskodó éjfél körül aztán megsajnálta a tömeget és inkább kivonult a kazánházba dominózni. Izgalmas volt, de titoktartást fogadtattak velem, hogy az ott történtekről nem nyilatkozhatom.
Vasárnap ki több, ki kevesebb alvás után ébredt, de a koffein adag végül aztán mindenkit helyre tett. 9 után nekiindultunk második 18 km-ünknek.
A Pálos kolostorromoknál nem lehetett kihagyni a turistaház büféjét, igazi kávé, ez volt a varázsszó! Most aztán már tényleg kész volt a csapat a nagy útra, meg sem álltunk Bánkútig, ahol a következő bakancsos turistákat fogadó büfébe be nem tértünk.
Hát, mit mondjak, nehéz volt továbbindulni annyira tele hassal. De a kis kaptató, ami még a meteorológiai állomás tetejéig vitt, visszahozta az
életet belénk. Innentől szinte csak lefelé mentünk, a Dédesi vár jelentett még némi felfelé
törekvő kihívást, de ami rosszabb volt, az az utolsó lefelé. Még szerencse, hogy éppen
szürkületi időben indultunk, így a bokatöréseket sikeresen elkerültük, mert ha azon a nagyon meredek kék romjelzésen vaksötétben kellett volna lejutnunk a völgy aljáig ….
Aztán már a vízszintes úton tudatosult bennünk, hogy ezt az utat eredetileg fölfelé kellett volna megtenni, ha túravezetőnk nem nézi el az irányt. Hál Istennek, hogy így történt, a lelkünk kileheltük volna ezen a kaptatón felfelé teli nagy zsákkal, ez volt a sors keze. Mályinkára visszatérve már csak egy apró említésre méltó dolog történt, Domi kocsiját be kellett tolni, de miután a jó erőben lévő fiaink ezt is megoldották gyorsan, így már fáradtan, de élményekkel telve térhettünk haza. Szép volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése